Aug,07 2014

Nyitott lélekkel

2014-08-07 13:37 | Hlavay Richárd

Itt is egy bencés – mondja mosolyogva Várszegi Asztrik főapát, amikor a dolgozószobájában leülünk beszélgetni, és a kezébe veszi a magazin előző számát, amelyben Jedlik Ányosról is írtunk. Az ezeréves falak között ezeréves értékek kerülnek elő, amint beszélgetni kezdünk iskoláról, hitről, szerzetesi életről. Huszonhárom éve áll Magyarország legősibb egyházi intézménye, a Pannonhalmi Apátság élén. Egyszerűség, béke, nyitottság, elfogadás – néhány azon értékek közül, amelyeket képviselnek, és amelyek nemzedékről nemzedékre diákok tucatjait – egykorvolt diákok gyerekeit, unokáit – ide vonzza.

 

       A polgári értelemben vett oktatás hogyan kezdődött?

       Pannonhalmának alapításakor, kezdetben nem volt iskolája, kizárólag az utánpótlás-neveléssel foglalkoztak, a szerzetesjelölteket tanították elsősorban egyházi latinra, majd teológiára. A polgári oktatást az uralkodó tette a kötelességünkké. II. József 1786-ban feloszlatta a szerzetesrendeket, aztán Ferenc király ismét megengedte a működésüket, de azzal a feltétellel, hogy minden rend vállaljon tíz-tíz iskolát. Így a bencések és a premontreiek iskolákat indítottak 1802-ben. Ezért van az a rendkívül furcsa geográfiai helyzet, hogy mi a monostorainkban vidéken vagyunk, a szerzetesi iskolák viszont városokban. Pannonhalmán 1939-ben döntöttek úgy, hogy a monostorhoz hozzáépítik az akkor modernnek számító iskolaépületet.

       Vagyis eredetileg is egyfajta politikai alku része volt az oktatás, a záloga annak, hogy egyáltalán működhessenek a rendek?

       Igen. Földbirtokos rend voltunk 1945-ig, ebből éltünk és tartottuk el iskoláinkat. A két világháború között is felmerült már a kérdés, miként élünk, ha a földet felosztják, és megszűnik ez a történelmi helyzet. Nyugatra tekintve, az angol bencés kolostorok mintáját vették alapul, azaz hogy ott az iskola és a diákotthon eltartotta a kolostort. Boldogabb vidékeken valóban így van ez. Pannonhalmán 1939-ben új kezdeményezés volt, hogy megépüljön az iskola és vele egyben a diákotthon. Nagyon tudatosan nem kollégiumnak vagy internátusnak, hanem diákotthonnak nevezték az első pillanattól kezdve, hogy a gyerekeknek otthonuk legyen. Az épület 1943-ban készült el, 1947-ben érettségizett az első osztály, 1948-ban azonban már államosították is a gimnáziumot, két évig állami középiskolaként üzemelt, majd 1950-ben visszakaptuk. A pártállami időkben négy szerzetesrend nyolc katolikus gimnáziumot üzemeltethetett.

       Ha egyszer ez nem egy eredendően vállalt, hanem az uralkodó által kirótt feladat volt, hogyan lett mégis ez a legkiemelkedőbb iskolák egyike – mai nevén egyébként Pannonhalmi Bencés Gimnázium, Egyházzenei Szakközépiskola és Kollégium?

       Ez egy érdekes szerzetesi szimbiózis az iskolával, vagy legalábbis az volt, egészen a közelmúltig, amíg nagyobb számban voltunk jelen mi, szerzetesek a gimnáziumban, és többségében szerzetesek töltötték be a nevelőtanári állásokat. Ami a mi szerzetesi életünkben magánélet volt, azt mind az iskolára fordítottuk. Ha volt ereje, vonzása az iskolának, hát az volt, hogy az ide került fiatalok velünk együtt közösséggé váltak, ezért is vágyódnak vissza, jönnek vissza rendszeresen, ezért is kötődnek az intézményhez.

       Az arányok kényszerűségből változnak a nevelőtestületben?

       Igen. Kevesebben választják a papi és szerzetesi hivatást, így a korábbi időszakokkal ellentétben az iskola vezetője bencés szerzetes, és van még mintegy 10 nevelő és tanár, akik ugyancsak szerzetesek, de a többiek világi kollégák.

       Hogyan válogatják őket?

       Ez nem könnyű, főleg a nevelői státuszra, mert ki az a fiatalember, aki a szabadidejét mások gyerekeivel töltené, hiszen amikor fiatal az ember, akkor megnősül, családot alapít, és a saját család, a saját gyerek az első. Ezért ez a legkritikusabb pont ma az iskola életében. Hirdetéssel toborzunk, és nagyon komoly elbeszélgetéssel igyekszünk szűrni, válogatni. Emellett megkeressük azokat a volt diákjainkat, akik tanári pályára mennek, megszólítjuk őket, a tanári karunk egy része így verbuválódott, volt diákjainkból, plusz az ő feleségeikből. Az igazsághoz tartozik, hogy ha valaki el is jön nevelőtanárnak, az többnyire csak átmeneti az életében, mert sokáig nem könnyű a szolgálat a fiatalok mellett. Vannak kivételes egyéniségek, akik öt osztályt is végig tudnak vinni, de a gyerekek azért próbára tesznek minket.

       Az apátság működésében ma az iskola a legfontosabb?

       Ha a külső tevékenységünket nézzük, akkor igen. Van ugyanakkor egy ősi hivatásunk, a szerzetesi hivatás. Ora et labora, imádkozz és dolgozz, a szerzetesi életnek megvan ez a kísérője, ha ez nincs, akkor nem tudunk adni, mert huncut, aki abból ad, amije nincs. Az utóbbi kétszáz évben a külső tevékenységünk változott, az iskola, az oktató-nevelő munka lett egyre fontosabb, de van tizenöt egyházközségünk is, a kolostorba számos zarándok, turista jön, az ő szolgálatuk is feladat. Mindehhez jönnek még egyéb tevékenységek, a gyógynövénykert, a borászat, hamarosan az ásványvíz.

       A római katolikus egyházon belül mi ma Pannonhalma helye, szerepe?

       Gyakorlatilag ugyanaz, mint más szerzetesi közösségeké, mi egy vagyunk a többi közül. Pannonhalma sajátossága, történelmi kiváltsága talán csak annyi, hogy amikor a magyar egyházmegyék még nem léteztek, Pannonhalma már létezett missziós kolostorként, ezért is tudta megőrizni a különállását, mert egy ilyen intézmény nehezen illeszthető a többivel egy sorba. Pannonhalma területi apátság, közvetlenül a Szentszéknek van alávetve, a mindenkori főapát püspöki jogú, a püspöki konferencia tagja, de nem tartozik egyik érsekséghez sem. Ez azt jelenti, hogy ezt a házat sajátként igyekszünk az egyház és a társadalom szolgálatában működtetni. Azt tesszük, amire Szent István létrehozott bennünket: egyrészt jelenlétünkkel és imádságunkkal ennek a népnek a boldogulását szolgáljuk, másrészt cselekedeteinkkel és az oktatással is ugyanez tesszük.

       Ön szerint egyébként lehetne annál többet tenni, mint hogy az oktatáson keresztül részt venni egy közösség életében, és formálni, alakítani azt?

       Azt gondolom, hogy egy ilyen jellegű közösség nem mindig a közvetlen hasznot próbálja lemérni, hanem fontos abból a szempontból is, hogy egy változó társadalomban egy szerzetesközösség mindig pozitív modell a békés együttélésre, az eredményes együttélésre, mintaként szolgál. A középkorban nem annyira az iskolák révén, hanem gazdasági, szellemi, spirituális kisugárzása révén. Ma sem kizárólag az oktató-nevelő munkán keresztül vagyunk jelen, hanem más területeken is, az értelmiségiekkel való nyitott párbeszédben, a művészetekkel való foglalkozás révén, az ökumenikus párbeszédben. Egy ezeréves kolostor, amely még az egyetemes egyházból indult, hatalmas eséllyel tudja ezeket művelni. A társadalomban nem csak gyerekek várnak okításra, vannak fáradt emberek, akik betérnek ide, egy ideig a vendégeink, ránk bízzák a gondjaikat. Egy kolostornak hihetetlen ereje van, ha azt jól és tudatosan kezelik…

       Mi lehet az oka az egyházi oktatási intézmények növekvő népszerűségének, miközben jó ideje azt lehet hallani egyházi emberektől, hogy folyamatosan fogynak a hívek.

       Azt gondolom, a mi bencés hagyományaink, az ősi regula lehet a magyarázat. Az ugyanis nem diktatórikus, nem egy parancsuralmi rendszert örökít át, hanem átjárja az egészséges, a személyt és Istent tisztelő szabadság. A bencések oktatása nagyvonalú. Respektálja a gyerekeket, gyerekközpontú, diákközpontú. Ha nem elveket akarunk a fejekbe beleverni, hanem érlelni, nevelni, akkor a gyerekek is másként viszonyulnak hozzánk, és később is maradandó és használhatóbb lesz, amit kapnak. A szellemi, lelki nyitottságunk és a pozitív, elfogadó hozzáállásunk az, ami ma Pannonhalma vonzerejét adja.

       Ha Pannonhalma nem lenne független, közvetlenül a Szentszék alá rendelt intézmény, akkor nehezebb lenne?

       Biztos. Ez a fajta lelki szabadság óriási lehetőség. Magam huszonhárom éve vagyok elöljárója ennek a kolostornak. Neveltetésemnél, alkatomnál fogva nyitott lelkű szerzetesnek tartom magam. Nagyon tudatosan élek így. Egy diszkrimináló, lezáró, csak fekete-fehérben látó gazdasági-politikai környezetben, felekezetben nehéz élni; tudjuk, hiszen rákényszerültünk az elmúlt évtizedekben. A belső szabadság öröme és ennek felcsillantása hihetetlen küldetés a magyar társadalomban.

       Ha egyszer valaki születetten nyitott gondolkodású, miért választ egy kívülről nézve nagyon kötött, számos szabályt, szigorú fegyelmet megkövetelő szerzetesi életet?

       A hetvenes években bölcsészhallgató voltam, és amikor átadtam az indexemet Ranschburg tanár úrnak, megnézte, és azt kérdezte: azt értem, hogy Imre, de az Asztrikot honnan szerezte? Mondtam neki, hogy bencés szerzetes vagyok. Nagyszerű válaszolta, akkor megvan a vizsgakérdés: a XX. század második felében egy magyar fiatal miért választ szerzetesi hivatást? Amikor a világ sajnálja a szerzeteseket, hogy mi mindenről mondanak le, nem tudhatják azt, hogy ha egy szerzetes megéli az Istenhez kötöttségét, akkor a legszabadabb ember a világon. Ha az ember le tudja tenni a voksát Isten mellett, hihetetlenül szabad lesz. Az egyház nem a tilalmak területe. Ha valaki megéli az elkötelezettségét, akkor boldog és szabad. Nagyon jó, hogy Ferenc pápa személyében stílusváltás van az egyház élén. Ő nem lazítja az örömhír erejét, hanem azt megélve próbálja felnyitni a szemünket, és már most érződik hihetetlen vonzó hatása.

       Mit gondol, az iskolából kikerülő érettségizett fiatalok, akik nem papnövendékek, elviszik ezeket a gondolatokat?

       Azt gondolom, igen. Említettem azt a történelmi tényt, hogy 1802-től bővülő iskolarendszerben oktatunk. Hány és hány tucat gyereket bocsátottunk ki azóta a világba, és hogy a diákjainkat megfogta Pannonhalma szellemisége, arra az a bizonyíték, hogy a jelentős részüknek a gyerekei, unokái, a rokonaik gyerekei ide járnak, ragaszkodnak ehhez a nemzedékről nemzedékre bővülő családhoz. Érdekes az is, ahogyan olykor a gyerekek eldöntik, hogy Pannonhalmára akarnak járni. Van diák, aki bencés diákokkal együtt dolgozott egy nyáron, a diákjaink meséltek neki az itteni életről, hazament, és azt mondta, Pannonhalmára akar járni. Kiharcolta, hogy ide jöhessen, ma pedig kiváló egyetemi tanár.

       Ez a fajta nyitott, szabad légkör lehet a kulcsa annak, hogy pannonhalmi érettségivel nehezebb elveszni az életben?

       Ha abból indulunk ki, hogy mit jelent egy jó iskola, jó légkör és személyes nevelés, akkor igen. A gyerekek különfélék, tehetségben, adottságban. Én közel tíz évig kispapnevelő voltam. A nagy szocialista ünnepeken elvittem kispapjainkat az almásneszmélyi református gyerekotthonba, hogy akik az elitiskolának mondott Pannonhalmán majd nevelők lesznek, lássák a másik oldalt. Erről egyszer meséltem a diákoknak, és többen mondták, hogy eljönnének velünk, velem ők is. Azért vittem el őket, mert úgy éreztem, hogy bár nem lesznek belőlük akadémikusok, ha megtalálják a saját helyüket az életben, akkor jó lesz nekik és a közösségnek is. Egyikük gyógypedagógus lett, boldog, és hasznos a hivatása. A személyes törődéssel ahhoz kell hozzásegíteni a diákjainkat, hogy megtalálják a saját szárnyaikat.

       Lehet azt mondani, hogy Pannonhalma küldetése az, hogy igazodási pont legyen, bármi történik is a világban?

       Igen, ez a küldetés egy jelentős része.

       Ez most az Ön személyes felelőssége?

       Igen.

       Milyen viszonyban van ezzel a feladattal?

       Tudatában vagyok. Ez egy rám ruházott érték, küldetés, amit gyarapítanom kell, és azt gondolom, az elmúlt huszonhárom évben a személyes tanúságtételemmel törekedtem hitelt szerezni ennek.

       A sikeres működésének a fokmérője az újraválasztása?

       Ez a bizalom megnyilvánulása. Még nem biztos, hogy siker is. A főapátot elméletileg élethosszig választjuk, ez atyai szerep az archaikus elv szerint. Az atyját az ember nem válthatja le. De ha nem tud működni, akkor meg kell teremteni a biztonsági szelepet. Ez nálunk úgy van, hogy kilencévente bizalmi kérdést kell feltennem a rendtársaimnak, hogy akarják-e a további működésemet. Most a harmadik periódusban vagyok.

May,23 2014

Törékeny sikerek

Bő másfél évezrede kerültek be az emberiség használati és dísztárgyai közé a porcelánból készült eszközök. E speciális anyag előállításának receptjét sokáig féltve őrizték a Távol-Keleten, ám a XVIII. században német földön is rájöttek, és így Európában is megindulhatott a gyártás. Két magyar gyártó, a Herendi és a Zsolnay már a XIX. században beverekedte magát a világ élvonalába, és bár szakmai értelemben máig őrzik e pozíciójukat, a komoly üzleti sikerhez jó ideje mindig hiányzik valami. Hollóházán viszont úgy tűnik újabb virágkor előtt állnak.

Sokszínű hungarikum világ

Pirín Kft.

Kiadó: ZenCom Kft | Fejlesztő, üzemeltető: Pirín Kft.